Az évtizedek múlásával mind különlegesebbek lesznek azok az alkalmak, amikor valaki elsőkézből tud mesélni nekünk a közgazdaságtudományi egyetem szerepéről egy olyan történelmi fordulópont idején, mint amilyen 1956. október 23-a volt. Ezúttal Berend T. Iván, a Corvinus jogelődjének egykori rektora, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke vállalta, hogy válaszol kérdéseinkre. A rendszerváltáskor az ’56-os eseményeket átértékelő történészbizottságot vezető professzor hatvan évvel ezelőtt egyetemünk ifjú tanársegédeként élte meg a forradalom napjait. 

Milyen mértékűnek írná le azt a szellemi szabadságot, tájékozódási lehetőséget, amely az ötvenes években az egyetemen kívül nem volt adott?

Diákéveim a korszak legrosszabb sztálinista éveire estek 1949 és 1953 között. Tananyagaink zöme rettenetesen alacsony színvonalú volt, s a modern nemzetközi irodalmat teljesen kizárta. Ennek ellenére diakéveim is kiválóak voltak, mégpedig három okból. Egyrészt megtanultam keményen dolgozni. Másreszt néhány professzor akkor is sokat nyújtott. Számomra Pach Zsigmond Pál gazdaságtörténeti, Nagy Tamás közgazdasági és Péter György statisztikai előadásai és tananyagai voltak igazán fontosak. Végül pedig elsőéves koromtól bekapcsolódhattam egy kutatócsoportba a modern magyar gazdaság történetének feltárásara. Mire az Egyetemet elvégeztem, készen volt Ránki György barátommal közösen írott első könyvem kézirata, ami 1955-ben meg is jelent. 1953-at követő éveim mint az Egyetem tanára a nagy változás időszakára estek. A Nagy Imre-kormány bírálata a sztálinista politikáról és gazdaságpolitikáról elindítottak egy úton, stimuláltak kutatásaimat. Hozzá kell tenni azonban, hogy erre 1956 után, sőt leginkább csak az 1960-as évektől kerülhetett igazán sor.

Ekkor levéltári kutatásaim alapján megírtam az első ötéves terv gazdaságpolitikájának nagy vihart kavaró kritikáját. A Gazdasági Reform előkészítő bizottsága felkért egy elemző tanulmány írására e témáról, vagyis elindultam a reformkövetelők útján. A légkör azonban még nem volt igazán szabad és modern közgazdasági ismereteim erősen limitálva voltak. Ebben akkor állt be a fordulat számomra, amikor 1967-ben az amerikai Ford Alapítvány meghívott egy egyéves tanulmányútra, amit a News York-i Columbia Egyetemen töltöttem. Ezt az évet nevezem második egyetememnek, mert ekkor olvastam el mindazt, amit egyetemi éveim alatt nem lehetett.

Végül hadd tegyem hozzá: ma is nagy érzés, hogy sok olyan tanítványom volt, aki közgazdászként, de a Nemzeti Bank elnökeként, pénzügyminiszterként, sőt miniszterelnökkent is hozzájárult az ország sorsának jobbra fordulásához.

A modern közgazdasági tudást célzó kutatások mennyi lehetőséget, illetve támogatást kaptak ebben az időszakban?

A Rákosi-éra nem igényelte ezeket az ismereteket, sőt elutasította őket. Azt gondolták, hogy a szovjet minta másolása mindent megold. Amikor mindez kezdett megnyílni, az már az 1960-as évekre esett. A folyamat akkor is fokozatos volt, és az 1980-as években kulminált.

Másik rector emeritusunk, Palánkai Tibor 1998-ban így fogalmazott: „Ez az egyetem, az oktatói sohasem voltak kiszolgálói a rendszernek, azt igyekeztek jobbítani, meghaladni és bírálni”. Mekkora mozgástere volt mindennek a forradalom előtt, illetve utána?

A forradalom előtt csak 1953-tól kezdtek kinyílni az ablakok, az egyetem nem volt izolált sziget. Még 1956 után is sok korlát maradt. Amit Palánkai Tibor barátom mondott, az leginkább az 1960-as, ’70-es és ’80-as évekre vonatkozik. Ebben a periódusban az egyetemen folyó kutatás es oktatás már valóban részt vállalt az ország átalakításából.

Fotó: Híradó.hu 

Ön mekkora súlyúnak értékeli a forradalmi események kibontakozásában az akkori felsőoktatási intézményekéhez képest a közgazdaságtudományi egyetem szerepét?

Visszatekintve is úgy ítélem meg, hogy két egyetem szerepe emelkedett ki ebből a szempontból, a műszaki és a közgazdasági egyetemeké. Ennek a két intézménynek a diákjai es tanárai – pontosabban egy nem jelentéktelen részük – részesei voltak a forradalmi erjedésnek. Nem mindenki ugyanazt a változást akarta ugyan, de akkor ezek a különböző utak egy darabig egybefutottak.

1956. október 22-én a tanári kar Önt bízta meg, hogy az egyetemi nagygyűlésen biztosítsa a diákokat szolidaritásáról. Hogyan élte meg mindezt tanársegédként?

Mindössze huszonöt éves múltam ekkor, s a diákok sokszor diáknak is hittek. Mint fiatal tanársegéd közel álltam a diákokhoz, s egyaránt az egyetem mindkét emberi közösségének részeként éreztem magam. Feltehetően ez vezette a tanári kart, hogy engem kérjen fel szolidaritási döntésünk közlésére. A diákok es a tanári kar külön-külön előadókban tanácskozott október 22-e estéjén a másnapra tervezett nagy demonstráció részvételéről. Büszke voltam, hogy én közölhettem a diákgyűlés résztvevőivel, hogy együtt vonulunk velük. A demonstráció lehetősége még 23-án is óránként változott, hol betiltották, hol megengedték. Ez növelte lelkesedésünket és ebben a hangulatban vonultunk együtt a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, ahol Nagy Imre beszédére vártunk késő estig. Nagy Imre is hozzánk tartozott, egyetemünk tanára volt. Igazán jó érzés volt ott együtt lenni, és fordulatot követelni.

Nagy Imre feltétlen hívének vallja saját magát, miközben az ő megítélése nem volt feltétlenül egységes a forradalmi körökben sem. A szakmai indíttatású bizalom az irányában mennyire tudta tartani magát Önben más csoportok véleményével szemben?

1953 után Nagy Imre neve számunkra a jövőt jelentette. A forradalom alatt az ő megítélése élesen megoszlott. Sokan elvetették és akadálynak tartották néhány nap után. Nem szabad elfelejteni, hogy a forradalom idején sokféle csoport sokféle elképzeléssel élt. Voltak szélsőséges nacionalista körök is. Én mindvégig közelállónak tartottam magam Nagy Imréhez. Nem hiszem, hogy szakmai különbségek osztották meg a társadalmat, mindegy, hogy valaki közgazdász vagy más volt ebben a véleménykülönbségben. Amikor később letartoztatták, majd a pere során igazi hőssé emelkedett, és nem volt hajlandó kompromisszumra, vállalta a halált. Nagy Imre a hősöm maradt 1989-es újratemetéséig, amikor koszorút tehettem koporsójára.

Fotó:Dailybruin.com

A tanárok 1956. október 23-án együtt vonultak tüntetni a diáksággal. A forradalom későbbi szakaszaiban mennyire maradt egységes ilyen értelemben az egyetemi polgárság?

Az egyetemi polgárság talán soha nem volt egységes ezekben a napokban, de egy jelentős kör, diákok es tanárok igen. Amikor megalakult a Forradalmi Egyetemi Zászlóalj, oktatók es fiatal hallgatók egyaránt azonnal csatlakoztunk. Együtt táboroztunk az egyetemen. Igaz, a fegyveres harcokban végül nem vettünk részt és géppisztolyomból egyetlen lövést sem adtam le.

A forradalom napjai alatt is többször összegyűlt a diákság vitázni az egyetemen. Mennyire tudták ezek a viták tartalmilag függetleníteni magukat az utcai harcoktól? Az egyetemi ifjúság körében melyek voltak a fő törésvonalak, amelyek egy-egy ilyen polémia során megosztották a hallgatókat?

Bár a viták konkrét tartalmára már nem tudok visszaemlékezni, a hangulatára igen. A nézetek természetesen megoszlottak, de egészében a nacionalista szélsőségtől mentes szférákban mozogtak. Minden forradalom alatt felkavarodik a társadalom és mindig feltörnek vad szélsőségek is. Mar a Kossuth téren Nagy Imrére várva október 23-a estéjén is pár sorral mögöttem valaki felkiáltott, Erdélyt vissza! A Horthy-rezsim jelszava távol állt nézeteimtől.

Későbbi pályafutása során, a rendszerváltás előtt kiadott publikációiban mindig meg tudta kerülni, hogy ’56-ot ellenforradalomnak kelljen titulálnia. Voltak ebből adódó konfliktusai, akár szakmai, akár tudományos körökben?

Valóban így volt. Számos tanulmányt es könyvet publikáltam a háború utáni magyar gazdaságról, beleértve az 1956 utáni időszakot is. Nem írtam le a kötelező „ellenforradalom” terminológiát es a rezsim javára irható, hogy ebből soha nem volt bajom. Ez a tény azután javamra vált, amikor 1988-’89 fordulóján azt a bizottságot vezettem, amely elemezte és értékelte az előző évtizedek hazai történelmet és rehabilitálta 1956-ot mint valódi népfelkelést és függetlenségi harcot. Ez az elemzés és ítélet hihetetlen visszhangot keltett az országban, hiszen elvette a rezsim legitimitását es részévé vált a rendszerváltás izgalmas és fontos folyamatának.

Bogatin Bence