Vasárnap este lezárultak az urnák és nem sokkal később egyértelművé vált, hogy a népszavazás az alacsony részvételi arány miatt érvénytelen lett. Noha a kampány és az ellenkampány is beerősített a szavazás véghajrájában, úgy döntöttünk, csak a miniszterelnök szavazást követő aznapi, majd a másnapi, országgyűlésen folytatott kommunikációját vizsgáljuk meg. Íme, Orbán Viktor népszavazást követő retorikája.

A miniszterelnök egyik beszédében – összesen 24 perc alatt – sem tér ki a szavazás érvénytelenségére,  inkább arra hívja fel a figyelmet, amivel – úgy tűnik, a kormány kommunikációja szerint – mentheti a helyzetet, és amiben sikeres volt a szavazás. Mindkét beszédben megemlíti az Európai Unióhoz való csatlakozásról 2003-ban tartott népszavazás eredményét, ekkor ugyanis kevesebben, közel hárommillióan mentek csak el szavazni, és ez elég volt a szavazás sikerességéhez. Azt azonban nem teszi hozzá, hogy akkor még más volt az érvényességi küszöb, és éppen ők, a Fidesz módosította azt 51 százalékra; ezzel lehetőséget adva a választásra jogosultaknak, hogy otthon maradással nyilvánítsanak véleményt. Saját játékszabályaikat önkényesen módosítva később Orbán azt mondja, figyelembe veszik a szavazók véleményét, közjogi súlyt is adnak annak. A szavazókkal – ezen belül is a nemmel, azaz a kormány kampányának megfelelően válaszolókkal – azonnali azonosulást keres, őket összevonja minden magyarral, és a „mi, magyarok” szófordulatra való visszatéréssel vakcsoportot alakít ki. A vakcsoport technika lényege, hogy véletlenszerű közös tulajdonságok alapján összetartást, csoportot alakítunk ki, és a csoporton kívül esőket ellenségként kezeljük. A miniszterelnök nem fogja vissza magát, amikor az ellenséget írja körül másnapi beszédében: mind az európai, mind a magyar liberálisokra kitér, akik „megpróbálják semmibe venni és lebecsülni 3 millió 300 ezer ember akaratát”. Ezzel azt sugallja, hogy a liberális ellenzék megpróbálja semmibe venni a választópolgárok kevesebb mint felének akaratát, ellentmondásba kerülve így az érvényesség szabályának: ezzel ugyanis ő nem veszi figyelembe a szavazásra jogosultak több mint felének akaratát.

Az általa kialakított vakcsoportot innentől egységként kezeli, belevonva az összes magyar szavazóképes állampolgárt, többes szám első személyt használva. Így esetlegesen kiválthatja azoknak az azonosulását is, akik eredetileg érdektelenek voltak az ügyben. Ezzel végig olyan állításokat tesz, amelyek a szavazást érvényesnek állítják be, így innentől kezdve, ha valaki tisztában van az érvénytelenséggel, annak számára gyakorlatilag értékelhetetlen a beszéd. Amikor megköszöni a szavazatokat, figyelmen kívül hagyja a szavazás kétesélyűségét, és úgy állítja be az eredményt, mintha egyértelmű és egyesélyű lett volna annak eredménye. Beszédeiben az ellenségkép, amely korábban a migránsok csoportja volt, átalakul Brüsszellé és az európai liberálisokká, így könnyedén elérheti a kormány, hogy választói ezentúl kettős ellenséget lássanak a korábbi egy helyett, ezzel a tematizáción túllépve megmondja, hogy mit is gondoljuk adott témában. Parlamenti beszédében azt is mondja: a magyarok történelmet írtak már azzal, hogy megtörtént a népszavazás – ezzel tulajdonképpen a kormányt, mint a szavazás kiíróját piedesztálra emelve. „Ha igaz, hogy a történelmet a győztesek írják, akkor tegnap a nemek elsöprő győzelmével Magyarország nyert”, állítja, ezzel olyan kapcsolatot téve a két tagmondat közé, ami valójában igazolja saját elgondolásukat, és amennyiben a választópolgárok igennel szavaztak volna, úgy veszteseknek számítanának.

Mindkét beszédét azzal zárja, hogy biztosítja a magyarokat arról: számíthatnak rá. Parlamenti beszéde végén még hozzáteszi: „Feladatunk, hogy ebben az ellenszélben is érvényt szerezzünk a magyarok tegnap kinyilvánított egyértelmű akaratának”. Hogy ez az akarat melyik, arról önkényesen dönt: így egy kisebbség akaratát a többségének figyelmen kívül hagyásával minden bizonnyal előbbre fogja vinni. A többség pedig, akik másként döntöttek, vagy nem tartoznak a magyarok kategóriájába, vagy mostantól odatartoznak, akár egyetértenek a kérdésben, akár nem.